Aki már korán tudja, hogy mivel szeretne foglalkozni, azt nagyon irigylem

"Sosem tudtam igazán, mivel szeretnék foglalkozni, de arról határozott elképzeléseim voltak, hogy mit NEM szeretnék: monoton gyári munkakörben napi 8 órában mindig ugyanazt csinálni. Amikor befejeztem az általános iskolát, még nem voltak számítógépek, ma pedig nem igazán van olyan munkakör, ahol ez nélkülözhető lenne. Vannak olyan szakmai területek az életben, amiről az ember a pályaválasztáskor még nem is tudja, hogy létezni fog.

 A középiskolai tanulmányaim befejeztével dolgozni akartam és egy toborzási lehetőség kapcsán kerültem a MÁV-hoz. Az addig tanult szakmámhoz képest egy teljesen új szakterületet kellett megtanulni, új és nehézkes szakmai nyelvezettel terhelve és be kellett illeszkedni egy erős vállalati kultúrával rendelkező munkavállalói csoportba, a vasutas társadalom egyfajta zártkörű családjába. Ez '95-ben még megszokott volt, de a ma felnövő generációtól ez már teljesen idegen. Idő, igyekezet és nyitottság volt szükséges hozzá, hogy sikerüljön beilleszkednem, de én ezt kihívásnak tekintettem és nem nehézségnek.

Ha két csoportra kellene osztanom a kortársaimat, akkor én a bizonytalan, útkereső táborhoz tartoztam. A villamosipari technikum után a kortársaim körülbelül 10 százaléka maradt a szakmában. A többséghez képest nem voltam lemaradva. Azonban azokhoz a tradicionális családi szakmai vonalat követő gyerekekhez képest, akik szülőtől, nagyszülőtől látva tudják, hogy milyen szakmában akarnak elhelyezkedni, mindannyian hátrányban voltunk.
Azt gondolom, hogy akik tudják gyerekkorukban, hogy milyen munkát szeretnének végezni, ők nagyon szerencsések és nagyon irigylem őket. Ez egy óriási dolog és nagy motivációt is jelenthet, bár szerintem az útkeresés örömét és rögösségét ez nélkülözi, hiszen ők egy határozott cél felé haladnak, ami miatt nagyon sok mindenből ki lehet maradni.

Minden tudás és tapasztalat, ami nálam összegyűlt, azt kaptam valakitől. Nem csak a közvetlen vezetőimtől, hanem az összes kollégámtól is, akikkel együtt dolgoztam. Senkitől nem tapasztaltam olyat, hogy eltitkolna információt, vagy elrejtene előlem tudást. Köszöntettel is tartozom nekik, egy ilyen tapasztalati tőke összegyűjtéséhez, ami most nálam van, ők is kellettek. Ez rögtön egy adósság is a részemről, hisz' úgy érzem, köteles vagyok ezt továbbadni.

Amikor az ember megkap egy korábbinál magasabb pozíciót, sokszor azt mondják az irigyei, hogy biztos jókor volt jó helyen. Én erre azt szoktam mondani, hogy ugyanabban a jó időben, ugyanazon a jó helyen ott voltak mások is, tehát valamit tényleg hozzá kell tenni pluszban, hogy a vezetők figyelme az emberre irányuljon. Ahol ott van az ember, ott vegyék észre, ahol nincs ott, hiányozzon egy kicsit.

Amikor én pályakezdő voltam, akkor a vezetői beosztás nagyjából kihalásos alapon működött, ma pedig alig találunk kollégákat a toborzáson, hogy fel tudjuk tölteni az üres pozícióinkat. Ma már nagyon hamar el lehet jutni vezető pozícióba, de ez óriási felelősséggel is jár.

Az a legfontosabb szerintem, hogy a szakmai ismereteket érdemes a végrehajtás szintjén elsajátítani, és folyamatosan fejlődni. Meg kell érni a feladatokhoz, amihez idő, igyekezet és nyitottság szükséges. Ezen kívül ne szégyelljünk tanulni a kollégáinktól, merjünk kérdezni, ha valami nem világos. Mindig lesz olyan, aki készséggel fog segíteni.Végezzük a legjobb tudásunk szerint a munkánkat. Rosszul csinálni valamit ugyanannyi energiába kerül, mint jól csinálni. Akkor pedig miért ne csináljuk jól? Az igyekezetet, a törekvést, a kreativitást a legtöbb vezető észreveszi és a lehetőségeihez képest segíti is.
A karrierépítés 80 százalékban az emberen, 20 százalékban a környezeten múlik, most olyan munkaerőhiányos a társadalom, hogy nagyon jó esélyekkel lehet már egészen nagy cégeknél is indulni pályakezdőként.
Én mindenkit arra biztatnék, hogy tapasztaljon, ismerjen meg több szakmát, keresse a saját útját, hogy utána tényleg azzal foglalkozhasson, amivel szeretne. "